Tudástár

Férfiak, nők; nők, férfiak – óvatosan kell manapság bánni a sorrenddel, hiszen nem tudhatjuk éppen ki, miért sértődik meg. Egy biztos, mindannyian „emberből vagyunk” és mint ilyen, esendők. Érdekes, hogy azt gondoljuk, attól, hogy mondjuk egy céget irányítunk, ez az esendőség megszűnik. Amikor arra kerül a sor, hogy saját kedvesünket vonjuk be az üzletbe, vagy éppen úgy ismerkedünk meg, hogy már bent van életünk értelme, akkor nagyon komoly harc kezdődik az objektivitás megtartásáért. Kegyetlen harc ez, mert ha győzünk, különösebben nem történik semmi, kapunk egy elismerő fejbólintást, legtöbbször még azt sem. Viszont ha veszítünk, akkor oda az imázsunk, a vezetői hitelességünk és hosszú távon a karrierünk is.

Az első sokk

Nagyon tapasztalatlan voltam még – ma már tudom, persze akkor másként gondoltam – amikor képzéseket kezdtem el tartani. A szakmai hátterem, szakmai tapasztalatom megvolt hozzá az adott területen, bár még csak 23 éves voltam, és úgy gondoltam, hogy ez a műfaj erről szól. Ráadásul a képzések sosem önmagukért voltak, hanem komplex üzletfejlesztés egy-egy fontos elemeként kerültek be a képbe. A komplex üzletfejlesztés pedig minden esetben a legfontosabb mérőeszközt, a profitot helyezte a fókuszba. A multicéges környezetben már egy jó adag képzésen túl voltam – mármint amiket én tartottam – és nagy lendülettel fogtam bele hazai vállalkozások fejlesztésébe. „Mentségemre legyen szólva” nem én nyomultam ebbe az irányba, hanem folyamatos megkereséseket kaptam, és hát a megelőlegezett bizalom, a bennem égő tettvágy folyamatosan tolt abba az irányba, hogy neki lássak ennek a nemes feladatnak. Történt, hogy az első projektjeim egyike egy vidéki vállalkozás tulajdonosának felkérésére indult, akinek helyi szerepéhez, imázsához és sikerességéhez nem férhetett kétség. Nem is arról szólt a projekt, hogy meg kell menteni a céget, sokkal inkább arról, hogy nézzük meg milyen plusz dolgokat lehet kihozni a már akkor is igen jól fejlődő cégből. Azt rögtön hozzátenném, hogy a történet mesélése közben kiemelt fontosságú a projekt beazonosíthatatlansága, tehát mint ahogy a nagy filmekben szokás kiírni a film elejére, itt is elmondható, hogy a történet különböző részelemeit megváltoztattam. Éppen csak annyira, hogy a fő tanulság ne torzuljon. Ezen felül pedig nyilván egyeztetni kell az érintettel, de ezen a részen meg eleve túl vagyok, azért írtam akár egy mondatot is a témában. Bár akkor komoly volt a történet és megütötte a megbízómat, ma már csak mosolygunk, bizonyos társaságban hangosan nevetünk az egészen. Szóval adott volt a helyzet, hogy az első pénzügyi elemzések és a csapat megismerése után, a kulcsemberekkel történő műhelymunkákat követően elérkezettnek láttuk az időpontot arra, hogy egy teljes csapatot érintő összejövetelt szervezzünk. Volt stratégiai célunk, fontos volt a gondolkodásmód megváltoztatása is, és szerettünk volna mindenkit élőben is látni, nem csak elmesélések alapján hallani róluk. No, hát annak rendje és módja szerint belekezdtünk a műhelymunkába, és mivel szép nagy csapat jött össze, azzal indítottunk – nem túl kreatív módon, de legalább hasznosan –, hogy mindenkinek egy gondolatot kellett felírni magáról egy cetlire, majd körbementünk, felálltak egymás után a kollégák és mindenki elmondta mi van írva a kis lapocskájára. Az első asszisztensem egy nagyon jó humorral megáldott hölgyemény volt, akivel tényleg élvezetesen lehetett még egy száraz stratégiai munkát is megtartani, mert valahogy mindig képes volt a humort azon a határon megtartani, ami még „business like”. Szóval elindult a sor és elérkeztünk egy feltűnő jelenséghez – legalábbis öltözködésével kirítt a tömegből –, mert hát nagyon erőteljesen próbálta megmutatni idomait a nagyközönségnek. Bár sejtettem, hogy ő nem a szokásos mondatot fogja bemondani, de arra nem voltam felkészülve, ami történt.

„Sziasztok, bár mindenki jóóóól ismer, de azért elmondom, hogy Andika vagyok, nyuszika vagyok………..(hosszú hatás szünet, majd mosolyogva…)…..mucus vagyok!”

Hát, a hatás sem maradt el, mármint nálunk. Úgy láttam, hogy a közel ötven negyven fős csapat ezt elintézte egy vállrándítással, tehát mucust már mindenki ismerte, talán jobban is a kelleténél. De nekünk új volt. Én teljesen lefagytam és fogalmam sem volt hogyan megyünk tovább, mert ismerik azt az állapotot, amikor elindul belülről az a „hangosan röhögnék” érzés, de próbálja visszafojtani az ember, és azért könyörög, hogy most ne történjen pluszban valami, ami egyszer csak átszakítja ezt a gátat. Persze az asszisztensem szeretett „játszani a tűzzel”, meg hát meg is volt rökönyödve, nőként is haragudott erre az egész interpretációra, így hát nem bírta ki, hogy még egy megjegyzést ne tegyen hozzá ehhez az egészhez, persze kicsit felém fordulva, eltakarva a száját, úgy súgva, hogy csak én halljam: „hát az vagy sajnos, egy nagy mucus”. És ennyi elég volt ahhoz – bár nagyon büszke vagyok rá, hogy egy hang nem jött ki a számon –, hogy a könnyeim elkezdjenek csorogni. Profi tanácsadóként elővettem egy zsebkendőt, megtöröltem a szememet, és mondtam: „köszönjük, nézzük a következőt!”.

Az első számonkérés

Nyilván nem meglepő, hogy az első „számonkérés” is az első sokkhoz kapcsolódik. Már a képzés szünetében odalépett hozzám két menedzsment tag és azonnal reagáltak a helyzetre: „Most már érted a cégen belül lojalitási problémákat? Hogyan is teljesítenének az emberek, amikor egy teljesen alkalmatlan kolléga itt dolgozhat jó pénzért, csak azért, mert lefekszik a tulajdonossal?”. Én hiszek a kapcsolatok tisztességében és így is élem az életemet, bár semmiképp nem ítélkezem a körülöttem lévő emberekkel kapcsolatban. Így az első reakcióm az volt, hogy senki nem tudhatja általában, hogy konkrétan mik igazak a pletykákból és mik nem, és nekik, mint fontos kulcsembereknek, már csak a cég érdekében is, el kell oszlatni ezeket a gondolatokat az emberek fejében. Hát, a válaszon aztán megint meglepődtem: „Miklós, itt nem „általábanról” van szó, hanem konkrétan mindenki tudja a cégnél!”. Egyértelmű volt, hogy e mellett a sztori mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Úgyhogy a nap végén már jeleztem a tulajdonosnak, hogy erről beszélnünk kell, nem mint magánember. Jópofa nem? Hogyan tud bárki is erről nem magánemberként beszélni, hanem, mint az üzletfejlesztésért felelős szakember? Nagy fejtörést okozott, hogyan vágjak bele ebbe a beszélgetésbe. Lehet, hogy ha beleszólok a magánéleti dolgokba, akkor azzal elveszítem az akkoriban azért igen jól jövedelmező projektet. Kedveltem a tulajdonost, nem akartam az emberi kapcsolatot sem kockára tenni e miatt. De hát az egyértelműen látszódott már az előzetes műhelymunkákon, elemzéseken, hogy bármennyire is sikeres a cég, óriási kockázat van abban, hogy a kulcsemberek lojalitása rohamosan zuhan az elmúlt időszakban, tehát omladoznak a vár falai. Jó professzionalista módon minden oldalról próbáltam vizsgálni a helyzetet, következményeket, de aztán több napos gondolkodás után döntöttem: az én feladatom az, hogy az üzletet fejlesszem, a tulajdonossal erre szerződtünk, ezért fizet. Vagyis ha nem jelzek egy olyan akadályt, ami egyértelműen az üzletfejlesztési célok előtt, akkor nem vagyok őszinte. Kockára teszem az eredményt, és a végén tulajdonképpen hazudok a megbízómnak. Azt viszont semmiképp nem tudtam volna elfogadni! Úgyhogy a következő meeting alkalmával elővezettem a kérdéskört és „ultimátumot” adtam, hogy itt csak akkor lesz fejlődés, csak akkor tudom stabilizálni az üzletet, ha ezt a helyzetet azonnal megoldja. Ha viszont azt látom, hogy nem tudom fejleszteni a céget, akkor én nem kívánok tovább az üzletfejlesztési tanácsadója lenni, mert nem tartanám korrektnek a helyzetet. Az indoklásban erősen kiemeltem, hogy mindenki tud róla, ráadásul alkalmatlan leányzóról beszélünk. Fura érzésem volt hazafelé, mert tulajdonképpen egy 23 éves suhanc „oktatott ki” egy 46 éves sikeres üzletembert. Egy pár napig nem történt semmilyen kontaktus közöttünk, de úgy éreztem jól cselekedtem, még ha el is veszítettem egy nagyon fontos projektet. Aztán öt nap múlva, hétfőn csörgött a telefonom: „Szia, akkor a héten folytassuk a munkát az üzleti stratégia véglegesítésével!”. És amikor már majdnem letettem a telefont, akkor még egy rövid félmondatot kaptam kedves megbízómtól: „Ja….és köszönöm….fiatalember!” A történetünk szépen végződött, a vállalkozás két év alatt megduplázta amúgy is szép bevételét, és mivel költségoldalon igen jó kontrollt vezettünk be, a profithatás még ennél is szebbre sikeredett!

Csak a bátrak maradhatnak!

Akkor még nem tudtam, hogy ez a fajta őszinteség és nyílt viselkedés lesz az üzletfejlesztési munkám védjegye! Nem is terveztem, egyszerűen így alakult. Nyilván elég jó lehetőségem volt kockáztatni, hiszen akkor még javában építettem multinacionális karrieremet, és hát legrosszabb esetben maximum a kiegészítő jövedelmemet buktam volna. Sőt, azt sem nagyon, mert már akkor állt két másik cég tulajdonosa a sorban, arra várva, hogy ha kapacitásom lesz, akkor majd elkezdhetjük végre az ő cégük fejlesztését. Nem tudom hogyan reagáltam volna, ha önálló tanácsadóként, projekteket kellett volna hajkurásznom. Nem tudom, hogy megremegett volna-e a hangom és a magabiztosságom, és mondjuk tovább lépek-e a témán? Az biztos, hogy igen erőteljes morális nevelést kaptam otthonról, melybe ezek a „mellékutak” nem fértek bele, de úgy gondolom, hogy ennek a két feltételnek egyszerre jelen kell lennie az ember életében a bátorsághoz.

A bátorságom nem csappant azóta, sőt inkább növekedett e téren. Egy idő után elkezdtem kimondottan keresni az ilyen típusú buktató pontokat a fejlesztések során. A cégben lévő feleségeket, feleség aspiránsokat, szeretőket. Aztán egy idő után megtanultam, hogy ez nem ám csak az egyik nem kiváltsága, a férjek, férjjelöltek és szeretők ugyanúgy ott vannak a képben, sőt, még nagyobb gondot okozhatnak. Amikor már önálló mentorként működtem, nem is húztam sokáig az időt, gyorsan rátértem mentoráltjaimnál erre a kényes témára. Egyenesen belekérdeztem a helyzetbe, és már megvolt az a pár perces indoklásom, amiért ez nagyon jól hatott minden esetben. Döbbenet volt látni, hogy ezzel tulajdonképpen azonnal egy másik polcra helyeztem magam az éppen bizalmat építő mentorált szemében. Persze volt, akinek nem tetszett, hogy egyáltalán ilyenekről beszélgetünk egy üzletfejlesztésben, de ha tulajdonosról vagy első számú cégvezetőről van szó, és ezt a témát elutasítja, akkor abból nem is lesz igazi fejlődés. Mindig kudarc lesz a projekt, és egy előre elrendelt negatív eredményhez egy jó üzletfejlesztő nem adja a nevét. Szóval volt olyan projekt, amit e miatt „buktam”. Viszont az összes partneremről el lehet mondani, hogy akikkel hosszabb távon dolgozunk együtt, no pláne privát mentoring keretein belül, azok ha nem is tökéletes emberek, de mindenképpen megütnek egy igen magas morális szintet az életükben!

Hatalmas károk

Sok mindent láttam már életemben ebben a témában! És bármennyire is fájó, és sokaknak nem fog tetszeni, de a keletkezési helyeket is egészen egyszerűen be lehet azonosítani. Meglepő, hogy bár mindenki beszél róla, tudják az alapvető szabályokat, de mégis sok vezető úgy gondolja, hogy az ő esete más, mint a mondabélieké. Róluk biztosan nem tudnak, őket biztosan nem úgy ítélik meg, biztosan mindenki látja, hogy a párja jól végzi a munkáját, és mindenki számára egyértelmű, hogy képességei okán van az adott pozícióban. Több, mint száz eset alapján mondhatom: ez soha nincs így! Azzal tisztában kell lennie mindenkinek, hogy ha ezt az utat választja, akkor neki és párjának mindig, minden szituációban tízszer annyit kell bizonyítania, mint egy átlag embernek! Ha bárki mást gondol, akkor téved. Azt is tudatosítani kell, hogy ezek a történések közvetlen hatással vannak a vezető megítélésére, a párja megítélésére, valamint komolyan befolyásolják és meghatározzák a szervezeti kultúrát, ezáltal a motivációs szintet, a lojalitást, vagyis közép- és hosszú távon direkt hatással vannak a vállalkozás sikerére. Ne vegyük be azokat a maszlagokat, amikor ezt a helyzetet viccesen hozza fel valaki! Ne gondoljuk, hogy csak azért, mert nem beszélnek róla, attól még nem beszéd téma! És azt se gondoljuk, hogy ha egyszer már bizonyítottunk, ne kellene megint, és megint, és megint megtennünk a jövőben!

Valóban ennyit kell foglalkozni ezzel a kérdéssel? Hát, békebeli időben is szükséges, de a hatások hosszú távon értelmezhetők. Akkor viszont, amikor ekkora harc van a munkaerőpiacon, ezek bizony eldöntik egy-egy vállalkozás sorsát. Nem beszélve arról, hogy az új generációk – hatalomra törő uralkodó és a social beállítottságú emberközpontú 1985-2008 között születettek – számára ez komoly döntési pont egy-egy munkahely megtartásakor vagy épp elhagyásakor. Egy vezető megcsalja a párját? Ez olyan nagy gond? Temessük el az illetőt? A korrekt válasz, hogy mint embert nem, de mint idolt eléggé sanszos, hogy igen. Azért, mert a fiatalok sosem tennének ilyet? Nem! Azért, mert ez a szemük előtt játszódik egy munkahelyen és az idoljuk esendő emberré válik. Akitől tanulni akartak szakmailag és emberileg is. De emberileg csak nevetségessé válik egy ilyen sztorival, tehát nem követendő már a szervezetben dolgozó talentek számára.

Megkérdőjelezi a vezető tisztánlátását, vagyis onnantól kezdve minden értékelést, amit adott esetben egyébként pont helyesen tesz meg. Nem fogadnak el a kollégák kritikai észrevételeket, mert a felesége vagy férje ott ül egy pozícióban, amire teljesen alkalmatlan, és mégis tűri. Szóval nekik csak ne magyarázzon! És ha belegondolunk, a kollégáknak igaza van. Ahol kettős mérce van, ott a vezetőnek annyi.

Közvetlen károk

Eddig csak arról írtam, hogy milyen negatívan hat az, ha a pár, a társ, a szerető bent van a szervezeten belül. Talán már olyan kép is kialakult Önökben, hogy a megoldás az, hogy oda ne engedjük őket a cég közelébe sem. De hát egy jó társ a legjobbat akarja az embernek. A lehető leglojálisabb és mindig kiáll mellettünk. Akkor miért pont ő ne kapjon szerepet az üzletben? Egy konferenciára készítettem egy kimutatást, hogy a legsikeresebb üzletfejlesztési projektjeimben a tulajdonos/vezető társa részt vesz-e az üzletben vagy sem. Döbbenet volt látni, hogy a tíz legsikeresebb cég mindegyikénél ott van a társ a cégben. Ez persze ellent is mondhatna a fentiekben leírtaknak, de ha jobban utánagondolunk, inkább erősíti azokat. Hiszen szó sincsen arról, hogy a társunkkal együtt dolgozni ördögtől való dolog. Eleve furcsa lenne részemről ilyen kijelentést tenni, amikor én magam is így működöm. Viszont a jó vezetőnek a társát rettenetesen objektíven kell vizsgálnia. Neki mindig többet kell nyújtania a jónál, neki valóban fantasztikusnak kell lennie! Ehhez persze mindkét fél részéről erős önkritika szükséges. De az üzleti partnereim teljesen más okokból amúgy is önkritikusak. Azoknak is kell lenniük, hiszen együtt dolgozunk, és a siker ebben rejlik. Sokszor azon kapom magam, hogy én „védem” és sorolom az előnyeit a tulajdonos társának, hiszen olyan kíméletlenül teszteli a helyzetet, nehogy beleessenek az öreg hibába. Én is kíméletlen vagyok, sajnos be kell lássam. Ha a társamtól egy munka nemzetközi szinten is megállja a helyét, akkor azt akarom, hogy még jobb legyen. Fura néha megélni, amikor elmegyünk szakmai körökben beszélgetni – a résztvevőknek gőzük sincsen arról, hogy kié az adott munka, arról meg pláne nem, hogy olyasvalaki készítette, akihez nekem bármilyen közöm is van – és ömlik rám a dicséret életem értelme művei okán. De persze a következő kis hibánál újra keményen előveszem, mondván, róla senki nem állíthatja azt, hogy csak azért van kiemelt pozícióban a cégnél, mert az én társam.

Sajnos a rossz tapasztalatok megnehezítik a kivételek dolgát. Én magam is beleestem a hibába, nem tagadom. Van egy mondás – persze üzletemberek egymás között, nem túl hangosan, csak nehogy sokan meghallják – a feleségek/férjek pozícióival kapcsolatban. Ezek tipikusan a HR, a marketing vagy ha teljesen elveszett a kontroll a párnál, akkor az üzletfejlesztés. És valóban van komoly igazság mindebben, hiszen a magyar cégtulajdonosok is – nemzetközi szinten ugyanez a helyzet – előszeretettel teszik be a számukra megfoghatatlan pozíciókba szerelmüket. Hangsúlyoznám – bár, aki ismer az pontosan tudja hogyan értettem –, hogy ők úgy gondolják, az megfoghatatlan, tehát ott el tud időzni „anya”. Aztán persze jön a döbbenet, amikor rájönnek, hogy ezek a területek is egzaktan mérhetők, és hát a mérések eredményei nem túl kecsegtetők. Igaz ez az állítás mindenkire? Mármint a területek kapcsán? Jó nagy arányt tudok mondani: 90%-ban igen. Sajnos! Viszont mi van azzal a 10%-kal? Amennyire igaz a nagy részaránynál, annyira nem igaz náluk! A legjobb HR szakemberekkel például ilyen felállásban találkoztam: társa cégében dolgozott ebben a pozícióban. Eleve minden képességük és személyiségjegyük a HR szakmához kötötte őket, de volt bennük egy extra hatás is: még jobban odafigyeltek az emberekre, mert az általuk szeretett ember, így közvetlenül a saját életük sikere is múlott a munkájukon. Nagyon sok pre-koncepcióval kellett, kell megküzdeniük a tradicionális dolgok miatt, de felveszik a harcot. Tisztelem őket, mert ők gondoskodnak arról, hogy mondjuk egy hazai céges környezetben ne legyintsenek előbb-utóbb a tulajdonosok egy-egy nagyon fontos szakmára.

Következtetés

Kellene okos dolgokat írnom, de inkább mindenkire ráhagyom a végső igazságtételt! Az biztos, hogy ha társunkkal egy munkakörnyezetben dolgozunk, és valóban mindketten értünk a szakmánkhoz, akkor fantasztikus tud lenni a munka és az élet. Vége már annak az időszaknak, amikor azzal riogatták az embert, hogy csak ezt az utat ne járja. Miért ne akarnék még több időt lenni azzal, akit szeretek? Inkább az lenne furcsa, ha menekülnék ebből a helyzetből. Miért kellene elveszíteni emiatt a szabadságát bármelyikünknek is? Azért van társam, mert nem akarok teljesen szabad lenni. Miért is lennénk bekorlátozva emiatt? Ő is, én is ki tudunk teljesedni, sőt, ezt együtt tesszük meg. Vagyis a siker értelmezhető külön-külön egyénenként is, de minden egyéni siker egyben közös magán és üzleti siker is.

Ha viszont társunknak egy jó állást keresünk, csak azért, mert éppen nem piacképes a tudása, nincsen megfelelő végzettsége, tapasztalata, akkor ne gondoljuk azt, hogy e felett a szervezet szemet huny! Azt se felejtsük, hogy akit mi okosnak és szépnek tartunk, az másnak nem biztos, hogy az. Azt is tudnunk kell, hogy egy szerelem vagy érzelmi hatás okán folyamatosan nem reálisan, kettős mércével döntő ember sosem maradhat vezető az emberek szemében. Arról meg ne is álmodjon, hogy idollá tud válni vagy meg tud maradni idolként a feltörekvő generációk szemében! Egyszerűen csak egy gyenge férfi/nő lesz, akitől az első jobb ajánlatkor elmennek a leginkább piacképes kollégák. Mi a megoldás? Egyszerű! Engedjük végig a társ jelöltet egy objektív „toborzási folyamaton”! Gondoljuk végig, hogy felvennénk-e ismeretlenül az adott pozícióba? Ha pedig ismerjük magunkat, hogy nagy a szerelem, akkor kérjünk meg erre egy objektív embert, akár egy most 23 éves suhancot, akinek nincs mit veszítenie az igazsággal.